Pheidias mívessége és profizmusa

Egy kor vagy korszak nagyságát sosem a benne élők tudják igazán felmérni, ők csak megérezhetik, hogy körülöttük valami rendhagyó nemes dolog zajlik. S e bizonyos kor azáltal mutatja meg nekünk magát, hogy mi maradt meg belőle.

Két és félezer éve az Isten - akkor úgy mondták: az Istenek - kegyelméből olyan konstellációban álltak a csillagok, hogy a görög szobrászat felívelő üstökösként egyre ragyogóbb minőséget mutatott, egyre csak tökéletesedett. Ebbe a helyzetbe és pont erre a helyre született Pheidias. Ez így még nem jelentene semmit, ha egy másik - a politikai - vonalon nem tűnt volna fel egy olyan államférfi, aki kifinomult lélek, jóízlésű, józan ítélőképességű arisztokrata volt, s ez Periklész. Az általa elképzelt világban nem akármilyen művészetnek volt létjogosultsága: A míves tökéletességre törekvő szépségtől megrészegített márvány és érc volt, ami megtestesítette elképzeléseit, s alátámasztotta elveit. Pheidias nevének fennmaradását igen nagymértékben köszönhette ennek az államférfinak és az Olymposziaknak.

        Nézzük egy kicsit közelebbről magát a szobrászt! Születési évét és elhalálozását nem tudjuk, de ha belegondolunk abba, hogy arcképet sem tudunk, ami biztonsággal őt ábrázolja, akkor nem kell magunkat izgatni az évszámbeli hiányok miatt. Legyen elég az, hogy a Krisztus születése előtti 5. században élt, többnyire az akkori görögség területein.
        Polygnotosz iskolájában tanulja a festészet rejtelmeit, ahol a plaszticitás a térbeliség és a valóság iránti hűség elengedhetetlen. Bár ez csak feltételezés - mint annyi minden Pheidias-szal kapcsolatban - talán ekkor ébred benne vágy a megfoghatót megtapintható és elérhető módon ábrázolni, s Argoszba megy Hagelladasz mester műtermébe szobrászatot tanulni. Megszállott erővel veti - vethette bele magát a munkába, s belül szíve mélyén érezhette, hogy az eddigi mesterekhez képest valami újat fog mutatni, bizonyos dolgokat máshogy fog megfogalmazni, mert máshogy kell, és mert ő képes rá, hogy máshogy csinálja.
        Több területen teljesíti ki, terebélyesíti a tudását, hogy a művészet minél több területén otthon érezhesse magát. Hagelladasz Kr. e. 470 környékén állt dicsősége csúcsán, s a legenda szerint ő volt Myron ("A diszkoszvető" készítője) s Polykleitosz¹ (az antik kor arányrenszdszerének megörökítője) mestere.

Pheidias ifjúkori műveit leírásokból, anekdotákból ismerjük. Eképpen tudunk arról a művéről is, amelyet az Akropolisz bejáratához állítottak.         Képzeljük el az Akropoliszt, a kapurendszerét a bejárat előtt sorakozó épületeket és a márványlépcsőt, ami a fellegvárhoz felvezet. A delelő nap fénye lágy világoskék ég alatt festi vakítóan fehérré a márványrengeteget. Ez előtt a kép előtt magasodik a főbejáratnál egy tízméteres bronzszobor, az Athéne Promakhosz (Előharcos Athéne), mely elkészülésének időpontja hozzávetőlegesen Kr. e. 450-460-ra tehető.

        Gondoljunk csak bele abba, hogy Horatius néhány évszázaddal később, mikor azt akarja kifejezni, hogy verseibe "öntött" gondolatai, melyek a forma által lettek örökkévalók, az Ércet hozza fel példának: "Exegi monumentum aere perennius"², "Megalkottam emlékművem az ércnél maradandóbbat".
Azért használja ezt a felvetést, mert akkoriban a bronzot tartották az örökkévalóság szimbólumának.
A szobrász az "értéktelen" viaszból kezdett mintázni, miután rajzai már nem hagytak maguk után kívánni valót. Majd a már egy fokkal nemesebb agyag, az anyaföld került a kezébe, de ezt csak akkor engedte meg neki a mester, ha már tökéletesen meg tudta mintázni az általa adott sorfeladatot.
Mivel az egész Athéni városrész márványhegyre épült, ezért márványt annyit faraghatott egy szobrásznövendék, amennyi csak erejéből tellett.
S az igazi nagy dolog a Bronzszobor volt. Ennek elkészítésére a felhívást már csak a mesterré vált tehetségek kapták. Az "antik világ" embere sosem gondolta volna, hogy eljön majd a kor, s teret hódít magának az a szellem, amely átlépi a bronzszobrok tökéletességén merengő elmét, szívet; ágyút önt belőle, amellyel halált oszt, feldarabolja és MÉH-be viszi, hogy fröccsözgessen az árából.

        Pheidias tehát - amikor 10 méteres bronzba öntött szobrát ismeri a "világ" - már mester, pedig az Akropolisz márvány metopéi³ még nem születtek meg. Ezt az akkori legnagyobb, Athénban öntött szobrot (mármint az Athéne Promakhoszt) követte a Lémnosz szigetén élők által megrendelt Athéne Lemnia, amely a leírások alapján Pheidias legszebb szobra volt.

Harmadik igen híres alkotása az Athéne Parthenosz, az athéni Parthenon (a fellegvár) szentélyébe került. Ez utóbbit aranyból és elefántcsontból készítette, s ez hozott számára egyrészről az eddigieknél nagyobb dicsőséget, másrészről megszégyenülést is. A periklészi politikát nem támogató párt ugyanis azzal próbálta felmérni a nép Periklészhez és köréhez való szimpátiájának mértékét, hogy Pheidias-t, az államfő közeli barátját és terveinek megvalósítóját, akit Periklész nevezett ki az Akropolisz főépítészének, bevádolták, hogy az aranyat és az elefántcsontot is lopja. Ekkor Pheidias bíróság elé került. Ő maga őrizetben, börtönben volt, de segédeinek kiadta feladatként, hogy seperjék össze a műteremben a forgácsokat, és szedjék szét a szobrot, hogy le lehessen mérni. A terve bevált és a mennyiség bebizonyította a mester ártatlanságát.

        Innentől kezdve nyomát vesztjük Pheidiasnak.
Több verzió van arra vonatkozólag, hogy mi történt vele. Hadd emeljek ki egyet, s a többit megtalálja a kedves olvasó a művészettörténet könyvekben.
        A választott "befejezés" a következő:
Pheidias tehetsége elbűvölte az Olympiaiakat, s 40 aranytalentumot⁴ fizettek érte, hogy náluk készítsen remekműveket.

        Szót kell ejtenünk az Akropolisz Athéne templomának, a Parthenonnak a szobordíszítéseiről, amelyet márványból készített a mester (és valószínűleg segítői). Az a fríz⁵ - fűzér, amely az oszlopokat lezáró párkányzat tagozataként fut körbe a tympanon⁶ és a tetőzet alatt, finom, visszafogott, "klasszikus" nyugalmat áraszt, meghitt harmóniába rendezve a felvonuló tömeget, emberi alakokat, lovakat, lovas csapatokat, nőket, férfiakat, drapériaredőket.

Ezen hosszú frízrészlet volt az ihletője a PHeidias Esztétikai Centrum arculatának. S ezek a domborművek inspirálták kétezer éven keresztül a szobrászokat. Ma eredeti helyén nem sok látható eme remekművekből, mert az Athéne templom a XIX. században a török fennhatóság idején lőszerraktár volt, amely egy baleset következtében felrobbant. Így láthatja ma is az, aki Athénba kirándul. A robbanás törmelékéből és a párkányon maradtakból Európa, s a világ múzeumai vásároltak meg darabokat busás összegekért.

        Aki arra vetemedik, hogy egy fogorvosi rendelőben, illetve annak várójában olvasással próbálja elnyomni izgalmát, annak nyújtson ez a majd háromezer éves kőbe faragott szépség megnyugvást, nézegesse a képeket, amelyek Pheidias életművének egy-egy kis szeletét mutatják, s ébresszen bizalmat Önökben, hogy hasonló mívességgel és igényességgel fognak a rendelőben önök felé fordulni, mint amilyen megjelenik a töredékesen fennmaradt művek ép részein.

        Írta: Krisztiáni Sándor, szobrászművész, restaurátor, a Képzőművészeti Egyetem Anatómiai tanszékének tanára, elégedett páciens